Izgultam, de talán még inkább izgatott voltam, hogy mi vár majd rám az óceán túloldalán. Már rutinos utazó voltam, a gimnáziumi és egyetemi évek alatt a nyarakat szinte mindig külföldön töltöttem és már jó pár szezont is magam mögött tudtam, mint kitelepített idegenvezető. De tudtam, hogy ez valamiért más! Már az indulás előtt éreztem. Sokszor „szembe jött” velem eddig is Mexikó, de végre itt volt az idő.
2016 volt, november, leszálltam a cancúni reptéren és megcsapott a meleg és a pára. Fáradt voltam, hosszú volt az út, de alig vártam, hogy megismerjem az új helyem. Az első két hétben rengeteg volt az új élmény, látnivaló, csak sodródtam az árral. Olyan helyeken jártam, amiről eddig csak álmodni mertem. Lakatlan szigetek, érintetlen tengerpartok, vadon élő delfinek. Állandóan jó idő volt, a kristálytiszta tenger látványa napról-napra lenyűgözött, de ami egyre jobban feltűnt, az az volt, hogy mennyire mások az emberek. Mennyire máshogy gondolkodnak, más az életszemléletük, mennyit mosolyognak! Persze a szupermarketben a kasszánál átlagosan 15-20 percet kell várni, hogy sorra kerüljön az ember, de mégsem dühöng senki, hogy miért ilyen lassan halad a sor, senki nem kezd el hangosan megjegyzéseket tenni.
Ha útbaigazítást kérek valakitől, segít, még akkor is, ha nem tudja, hogy mit keresek vagy az éppen hol van, de segít! Ha bárkit megszólítok az utcán, nem tesz úgy, mintha levegő lennék, hanem megáll és válaszra méltat. Sokan élnek Mexikóban mélyszegénységben, mégis ők azok, akik odaadnák az utolsó falatjukat is, hogy segítsenek. Vannak rétegek, közösségek, csoportok, ahol a pénz nem számít. Ahol boldogok azzal a kevéssel is, amijük van, de élvezik az életet. Ahol a kisgyereknek lehet, hogy cipője sincs és csak egy nadrágja van, a playstation-t sem kell nyomkodnia egész nap, bár azt sem tudja, hogy mi az. De játszik a társaival a szabadban, felfedezi és megismeri a természetet, az állatokat, növényeket. Ez egy más világ. Számunkra szokatlan. Mint ahogy az is szokatlan, hogy itt mindenki mindenre ráér. Nem sietnek, ha ma nem lesz kész az a munka, akkor majd meglesz holnapra. Nem állandó stresszben élnek, mint az emberek többsége a nyugati világban, elfogadják azt, ami van és kihozzák belőle a legjobbat. Persze, ehhez kell az is, hogy itt a karibi térségben mindig süssön a nap, hiszen az már korán reggel felmelegíti az ember lelkét.
Mexikói munkám elején, amikor még úgy gondoltam, hogy ha lejár a szerződésem, majd újra visszatérek Európába, a szabadnapokon mindig kimentem a helyiek által látogatott strandra, mindig figyeltem a kisgyerekeket. A látkép ma sem változott! Az egyik gyerek karkötőt árul, a másik édességet, a harmadik gyűjti az édesanyjával a sörös fémdobozokat, amiket majd beváltanak. Szívszorító látvány a 3-4 éves piciket így látni, ők már ebbe nőnek bele. Vagy azok az alig pár évvel idősebb gyerekek, akik késő este járják a sétáló utcákat és ugyanúgy a kézzel készített portékáikat akarják eladni. Ritka az, hogy csak pénzt kérnének. De nem ritka az, hogy ha az étterem kinti részén ülünk és ha odajön egy gyerek, akkor szívesen odaadjuk neki a maradék kaját. Sokszor felcsillan a szemük, örülnek, hogy nekik is jut valami és nem csak a szülőknek az este végén a pénz.
